- Au! Mit? ...állj! – nyögte egy hang a sötétben.

- Ne ficánkolj annyit! – kacagta feleltként egy másik.

A szoba, ahol a két hang tulajdonosa tartózkodott alig haladta meg a négy négyzetmétert. Egy átlagos útszéli fogadó egy szobája volt, melynek ára olyan alacsony volt, hogy még a legárgrólszakadtabb kalandor is kibérelhette egy éjszakára. Ehhez illően a bútorzat darabjait sem lehetett volna éppen fényűzőnek nevezni. Az ajtó mellett állt egy rozoga szekrény, a bal fal mentén egy asztal, amellett pedig egy szék. Ezeket leszámítva csak egy ágy az asztallal átellenben. A két póni éppen az alkalmatosságon heverészett, s próbáltak egymásnak minél kevesebb fájdalmat okozva szerelmeskedni. Izzadt testeiket mindössze a mennyezetről lógó olajlámpa kihalóban lévő fénye világította meg.

Mindkét alakot kötések és sebek erdeje borította. Kinézetük alapján inkább egy felcsernél kellett volna sebeiket nyalogatniuk, semmint az élvezeteket hajkurászniuk. Na persze, ez abszolút nem izgatta a szerelmespárt. Az elmúlt hetekben jóformán megmozdítani sem bírták tagjaikat, ráadásul egy nyamvadt hajó rakterében szívták a bűzös levegőt, így első adandó alkalommal egymás patáiba borultak. Korábban is - mióta úgy döntöttek egyikük sem szerzett halálos sebet – többször próbálkoztak a dologgal, de fájdalmaik mindig túl erősnek bizonyultak. Nem is csoda, azok után amin túlestek.

Megjárták Tramplevania fagyos hegyeit, ahol megverekedtek egy kisebb hadseregnyi alakváltóval. Onnan erőltetett tempóbal havon és jegen át elküzdötték magukat egy kisvárosig. Ott kibérelték hajójukat. Már akkor is szörnyű állapotban voltak, de balszerencséjükre a tengeren még kalózokkal is összetalálkoztak, s azok groteszt bestiája komoly sebeket hagyott mindkettejükön. Törött és repedt csontok, mélyen húsukba maró sebek, lila zúzódások, és így tovább. Az igazat megvallva most sem igazán bíztak benne, hogy végig kibírják az aktust, de nem tudták türtőztetni magukat.

- Au! – szisszent fel ismét a csődör – Óvatosabban!

- Megmondtam, hogy ne ugrálj! – utasította a kanca szerelmét, ámbár mindhiába.

A csődör eddig is rángatózó arca egyszeriben hangtalan sikolyba fordult, és nem túl finoman a földre lökte az eddig rajta hasaló alakot. Az egy meglepett kiáltással lehuppant a padlóra, de egy pillanattal később már aggódva nézte az ágyon görcsölő pónit. A csődör mindkét patáját a mellkasára tapasztotta, s úgy markolászta az azon húzódó kötést, mintha attól tartana, ha nem teszi, odabent elszakad valami. Akármilyen komikusan nézett is ki, a kanca tudta, hogy valami hasonló veszély esélye egész reális. A csődör több törött bordát is szerzett a kalózokkal vívott csatában, ő pedig nyilván rossz helyen nehezedett rá. Hibásnak érezte magát, de a pillanat hevében egyszerűen nem bírta kontrollálni cselekedeteit, most pedig hiába is próbált volna segíteni kedvesén. Tétlen kellett várnia, hogy az abbahagyja a remegést, és erőtlenül visszaessen a párnák közé.

Óvatosan – ezúttal valóban óvatosan – felmászott a csődör mellé az ágyba, és vígasztaló-bocsánatkérő hangon odasúgta neki:

- Sajnálom. Ugye nem okoztam semmi bajt?

- Nem. Azt hiszem nem – sóhajtotta a csődör vontatottan, majd a kanca felé fordulva halvány mosolyt vetett rá – Gondolod, hogy valaha tudjuk majd csinálni?

- Nagyon remélem – felelte az erősen megnyugodva, hogy nem tett kárt párjában.

A szél bánatosan fütyült a fák közt. Az áramlat a tenger felől érkezett, s magával hordozta annak sós aromáját - noha ez az erdőben haladó csődörnek fel sem tűnt. Nem is csoda, miután huzamos időt töltött a tengeren, s az elmúlt nap is végig a parton baktattak. A szél sem zavarta, sőt, alig érezte. A narancs színű pegazus mélyen gondolataiba volt temetkezve. Ray barátaival - miután azok majd egy napot átaludtak - végigbeszélte a kalózokkal való harc eseményeit. Annyian haltak meg körülöttük, egy kisebb csodával ért fel, hogy ők túlélték. Viszont ez sajnos nem volt elmondható kis csapatuk összes tagjáról. Rinka eltűnt. Banan és Blue elmesélték a kalózhajó gyomrában történteket, de nem tudták megmondani, hogy a fiatal pónival mi történt. Mikor átkutatták a galleont sem találták meg.

Ahogy a rövid kutatás emlékei átfutottak az agyán, láthatóan megborzongott. Ha csak tőle függött volna, a kereskedőhajón marad, és inkább segít a javításban. Csakhogy az élet sosem ilyen egyszerű. Muszáj volt visszatérniük arra az ezerszer átkozott hajóra, ugyanis Banan kardja ott maradt. Mikor a kapitány elé tárták kérésüket, az köpni-nyelni nem tudott. Sőt, míg helyzetüket és küldetésüket el nem magyarázták neki, azzal fenyegette őket, hogy kidobja őket a tengerbe. Még utána is, csak a kényszer miatt fordította meg a hajót. Szerencsére a roncs nem futott zátonyra, és viszonylag hamar meg is találták.

Ő maga csak egy rövid látogatást tett a fedélközbe, a hullabűz és kénszag hamar meghátrálásra kényszerítette. Hozzá hasonlóan a matrózok, akiket a kapitány deszkák, kötelek, valamint egyéb készletek keresésre küldött, is inkább a felső szinteken maradtak. Banan súlyos sebei miatt nem vett részt az akcióban, helyette a kapitánnyal diskurált valamiről. Az öreg már a kezdetektől ellenszenves volt, de a csata óta mintha semmibe vette volna őket. Akkor is, arra sem vette a fáradtságot, hogy elrejtse undorát miközben a csődörrel beszélt. Persze Ray nem hibáztatta, hisz miattuk veszítette el a legénysége nagy részét. Biztos sokukat ismerte régről, közeli barátai lehettek.

Az egyetlen póni aki néhány percnél időt töltött odalent Blue volt. A kanca, miután a kardot felvitte Raynek, visszament, hogy az alsó szintet, valamint a raktárat is átvizsgálja. Talán egy jó fertályórát kutakodott, s mikor ismét felbukkant zaklatottnak tűnt. Persze, mivel ő Blue volt nem tette volna szóvá, de egyértelműen talált valamit odalent, ami kiborította. Talán csak a holttestek és az, hogy majdnem ott halt meg, talán valami más, Ray nem tudta, de inkább nem is kérdezte. Számára elég volt, hogy Rinka testét nem találták meg, vagyis az ifjú kijuthatott.

Éppen ezért, maga Ray javasolta, hogy haladjanak a part mentén, hátha megtalálják barátjukat a partra sodorva. Legnagyobb meglepetésére a páros először nem akart belemenni a dologba. Jobban mondva, nem érdekelte őket a dolog. Banan - aki utóbb elég csendessé vált - csak a fejét rázta, Blue pedig a földet bámulta maga előtt. Ekkor a volt tolvaj rámutatott, hogy így egyszerre tudják elkerülni az utakat, és csökken az esélye hogy meglepetésből rajtuk ütnek. Erre már a két komor pegazus is beadta a derekát.

Sajnos a keresés azonban hasztalannak bizonyult. A part jóformán üres volt, csak néhány régi roncsot találtak. A siker alacsony esélye ellenére is, Ray hinni akart a dologban. Ugyan nem voltak a legjobb barátok Rinkával, sőt, az jó darabig riválisának tekintette, Ray nem kívánta a földpóni halálát. Ellenkezőleg, örült volna, ha kis csapatuk visszanyeri egy tagját. Ámde hiába haladtak a part mentén míg már azt sem látták, hova lépnek. Úgy tűnt az összes testet elnyelte a hullámsír.

Az éjszaka beálltával készültek tábort építeni, ám fényekre lettek figyelmesek a távolban. Behúzódtak a part menti erdősáv fái közé, és lassan haladtak a potenciális veszélyforrás felé. Azonban hamar kiderült, hogy egy mólón lengedező lámpások, és az onnan egy útszéli fogadóba vezető fáklyák fényeit látják. Ugyan kerülni akarták a feltűnést, négy fal közt éjszakázni jobb lehetőségnek tűnt mint a parton vagy az erdőben, így kibéreltek két szobát, s búcsút mondtak egymástól az éjszaka további részére.

Ray abban nem kételkedett, hogy a szomszédos szobában a szerelmesek mivel is tölthetik idejüket, ő maga csak leroskadt az apró ágyra. Ahhoz képest, milyen fáradt és nyúzott volt, nehezen jött álom a szemére. Álmaiban ismét a hajón harcolt, de kalózok helyett fekete bogárszerű lényekkel, alakváltókkal küzdött. S hiába vágott le bárhányat is, azok egyre többen és többen lettek, lassan a korlát felé szorítva őt. Végül a fekete horda rávetette magát, és ő átesett a korláton. A tenger jeges vize úgy fogadta mint egy koporsó hidege, s ő egyre csak süllyedt és süllyedt.

Idővel, ahogy álmai egyre változtak, a pegazus nyugalomra tért, de szerencsétlenségére már korán fel is ébredt. Fáradtnak és öregnek érezte magát. Nem volt olyan végtagja ami ne fájt volna. Az elmúlt néhány napban már megszokta, hogy sebesült társai hosszasan aludtak, ő maga valahogy mindig az elsők közt ébredt a fedélzeten. Egy halk sóhajtással elfogadta, hogy a szárazföld érzése sem változtatott a dolgon, s elindult lefelé, hogy harapjon valamit. Egy szegényes reggeli után úgy döntött, ismét kinéz a partra, hátha a mólóról meglát valamit - vagy valakit.

Ahogy a nap eseményei utolérték, a csődör kiszakadt a gondolatvilágból, s inkább arra koncentrált, nehogy ő maga kössön ki a vízben. A móló nem volt kifejezetten hosszú, s egy csónakot leszámítva teljesen kihaltnak tűnt. Maga Ray sem tudta miért, de hordókra vagy hálókra, legalább egy pecabotra számított.

A stég végére érve elnézett a messzeségbe, majd jobbra, balra, és ismét előre. Semmi, ahogy arra számított. Tehetetlenségében felhorkantott, és belerúgott egy közeli cölöpbe. Kissé szánalmasnak érezte magát, hogy egyszerűen nem tudott mit kezdeni magával. Ötlete sem volt, hogy mit kellene tennie. Nyilván nem indulhatott el társai nélkül, és egyetlen épkézláb ötlete Rinka hiábavaló keresése volt. Egy sóhajtással feladta a dolgot, és elindult visszafelé.

* * *

Meglepő módon, mire a pegazus belépett az ajtón, barátai már a reggelijüket fogyasztották, közben halkan beszélgetve egymással. Raynek teljesen másnak tűntek, mint azelőtt. Addig, bármin mentek is keresztül, a két szerelmes, ha csak magukban voltak folyamatosan mosolyogtak és egymást falták. Most azonban komornak tűntek. Tekintve, hogy nemrég milyen szörnyűségeken mentek át, és hogy majdnem meghaltak, a dolognak talán nem is kellett volna meglepőnek lennie. A csődör csak megvonta a vállát, és odalépett az asztalhoz:

- Jó reggelt!

- Jó reggelt - felelte a másik kettő kórusban.

Több mondanivaló híján Ray hezitált egy pillanatig, majd leült a padra Banan mellé.

- Szóval, mikor indulunk tovább?

- Ha te is ettél nemsokára indulhatunk. Ma is a part mentén akarsz haladni? - kérdezte amaz, majd egy rövid szünet után hozzá tette - Ilyen messze már biztos, hogy…

Nem fejezte be a mondatot, de mind tudták mire gondol. Ray válaszképp a fejét rázta, ám mielőtt szóban is felelhetett volna, Blue megelőzte.

- Ne hibáztasd magad azért, ami történt. Ha valaki, hát mi tehettünk volna érte valamit, de mi sem tudtunk - mondta halkan a kanca - Csak fogadd el, hogy már nincs többé.

- Azt még nem tudhatjuk - felelt Ray egy kissé talán túl hangosan - Úgy értem, nem kéne feladnunk csak mert nem találjuk… biztos ő maga is minket keres.

Blue ismét szóra nyitotta a száját, de olybá tűnt meg is gondolta magát, s inkább ismét az ételével törődött. Ezt követően hosszabb csend ülepedett a kis társaságra, amit végül Banan tört meg.

- Ha keres minket, akkor nagyobb esélye van, ha az úton vagyunk. Meg aztán, könnyebb is lenne nekem haladni, mint az iszapban.

Ray kelletlenül, de elfogadta a logikát abban amit barátja mondott. Sőt, egészen meg is lepődött, hogy Banan javasolta, hogy kíméljék magukat. A csődör rendszeresen a józan ész határain túl hajszolta magát, időnként a körülötte lévőkkel együtt. Ray vetett egy pillantást Blue felé, hogy amaz is észrevette-e a dolgot, de az inkább tűnt hálásnak.

- Hát, én már ettem - mondta Ray egy sóhajt követően.

Erre csak egy-egy bólintást kapott válaszul, s újabb csend telepdett rájuk. Mivel neki sem akadt több mondandója, s társai sem tűntek valami beszédesnek, Ray hamar feltápászkodott, s visszatért a szobájába. Az ajtóból még egyszer visszanézett a párocskára, s legnagyobb meglepetésére azt vette észre, mindketten a szemük sarkából őt figyelik. A dolog nyugtalanító volt, s Raynek azonnal eszébe juttatta a falut, amelyen még a kastély felé tartva haladtak át. A pónik élettelen, karikás szemei néha még mindig kísértették álmában. Egy pillanatig még azzal a gondolattal is eljátszott, hogy barátai talán álcázott alakváltók, de hamar belátta, ha valaki a közelében megpróbálta volna eltenni Banant láb alól, azt egész biztos meghallotta volna. Az abszurd gondolat apró mosolyt csalt az arcára ahogy belépett a szobába.

Miután a súlyos faajtó egy tompa puffanás és némi recsegés kíséretében becsukódott, a reggelijüket fogyasztó két póni egyszerre fújta ki az addig benntartott levegőt.

- El kell mondanunk neki - szólalt meg Blue a korrábiaknál is halkabban, mintha Ray még mindig hallhatná őt.

- Nem jó ötlet - felelte Banan.

- De ez így nem mehet, szerencsétlen… - próbálkozott a kanca ismét, de asztaltársa zordan félbeszakította.

- Szerencsétlen nemrég vesztette el a párját, és miattunk, miattam többször is majdnem meghalt. Ha ez egy kis reményt vagy boldogságot ad neki, én nem fogom elvenni tőle. Nem mintha számítana a dolog, sosem fog rájönni.

- Mindannyian sok mindenen mentünk át, és mi mégis fel tudtuk dolgozni - suttogta Blue, közben egy pillantást vetve Ray szobájának ajtaja felé, hogy az még biztos nem jött-e ki - Rinka meghalt, és nekünk tisztelnünk kellene az áldozatát.

- Tisztelem én - sóhajtott fel Banan -, csak…

- Csak...? - kérdezett vissza Blue mikor szerelme több másodperc után sem folytatta a mondatot.

- Semmi jó nem jön abból, ha most mondjuk el Raynek a dolgot. Ez így a leghatékonyabb.

A csődör tudta, hogy messze nem a legjobb szavakat választotta, és szemmel láthatóan Blue is megrökönyödött a dolgon. Szerencsére nem szólalt meg ismét, hogy Banan még nagyobb bolondot csinálhasson magából, helyette szomorúan a maradék ételre irányította tekintetét.

- Nem vagyok éhes - mondta a kék pegazus pár pillanattal később, s eltolta maga elől a tányért.

* * *

A nap hasonlóan nyomasztóan folytatódott, mint ahogy kezdődött. A földúton valóban gyorsabban - és könnyebben - haladtak mint a parton, de míg ott a vízfelület és roncsok folytonos figyelésre lekötötte őket, itt csak haladtak és haladtak. Nem igazán szóltak egymáshoz, s ha valaki más mellett haladtak el, a földet bámulták a patáik alatt. Meglehetősen unalmas volt, de ez még a csapat kisebb problémája volt. A szinte folyamatos hallgatás rontotta mindannyiuk kedélyállapotát, ami pedig már eredetileg sem volt valami jó.

Dél körül - legalábbis mikor a nap állásából és gyomruk korgásából úgy ítélték - behúzódtak az utat felölelő fák közé, és elköltötték ebédjüket. Ugyan súlyos sebeik miatt nem tudtak sok terhet cipelni, és egy szekér vétele messze lehetőségeik hatókörén kívül esett, mégis képesek voltak néhány napra elegendő ételt és italt magukkal vinni. Ez persze főleg Ray érdeme volt, aki a legkevesebb, és legenyhébb sérüléseket szerezte, de persze Banan is próbált minél kevésbé lemaradni barátjától. Blue, ahogy utóbbiakban, meglehetősen reális maradt, és annyit vitt amennyit kényelmesen elbírt.

Késő estig haladtak az úton, míg a nap utolsó sugarai is eltűntek a magas fák lombjai felett. Ugyan azon a tájékon az időjárás jelentősen melegebb volt, mint a fagyos Tramplevaniai hegyekben, nem voltak bolondok, és tüzet gyújtottak egy út menti tisztáson. Sátruk, hálózsákjaik, de még takaróik sem voltak, így kénytelenek voltak a nyirkos fűben letelepedni. Röviden eldöntötték, ki meddig fog őrséget állni, majd elővették a vacsorájukat.

- Milyen messze lehetünk a fővárostól? - kérdezte Ray, csak hogy megtörje az újfent beálló csendet; úgy érezte ha nem mond valamit megőrül.

- Talán félúton lehetünk a kikötőtől, vagy még ott sem - felelte Banan a csillagok rövid tanulmányozása után - Még sokat kell haladunk nyugatra, majd egy hágón átvágunk az Öreg Világ hegyein, és tovább megyünk északnak amíg elérjük a határt. Onnan a gárdára bízom, mit akarnak velünk.

- Értem - bólintott Ray, majd egy falat után tovább erőltette a beszélgetést - Úgy beszélsz, mintha már többször megjártad volna ezt az utat.

- A földön még soha - mosolyodott el amaz szárazon, és finoman megemelte ép szárnyát.

Egy pillanatra úgy nézett ki Banan megelégszik a rövid válasszal, de mivel Blue is érdeklődően hallgatta, tovább folytatta:

- Igazából, egyszer egy karavánnal elhaladtam erre. A kereskedők féltek, hogy a hosszú úton kirabolják őket, és nem bíztak eléggé az őreikben. Azt mondták ez volt az első útjuk, és őszintén elég zöldfülűnek is tűntek - mesélte a csődör a lángok táncát figyelve - A fogadóban futottam össze velük ahol most is megszálltunk, és mivel én is a hegyek felé haladtam, csatlakoztam hozzájuk a földön.

- És, végül megtámadtak titeket? - kérdezte Blue.

- Megpróbáltak, de eltörtem az útonállók vezetőjének a karját miközben az a követeléseit olvasta fel egy papírról, és megfutamodtak - az emlék hatására Banan nem tudott nem elmosolyodni, majd egy sóhajt követően halkan hozzátette - De ez már régen volt. Akkor még mások voltak a dolgok.

- Talán most nem tudnál elbánni egy adag banditával? - kérdezte Blue incselkedve.

- Ó, ezt nem mondtam - válaszolta párja önérzetesen.

- Látod? A világ talán nem is változott annyit - mondta a kanca, majd gyors puszit nyomott a csődör arcára.

A rövid jelenet Rayt is felvidította, de egyben el is szomorodott, mert ismét eszébe jutott, hogy nemrég még neki is volt kivel így viccelődni. Gyorsan félretette a gondolatot, és újabb témát keresett, amíg a beszélgetés el nem hal.

- Te még egy hadsereget is meg tudnál futamítani ha akarsz - mosolygott barátjára - Legalább jól megfizettek?

- Hát azt nem mondhatnám. De legalább az egyik kereskedő magával hozta a lányát is - felelte Banan kajánul mosolyogva, majd mintha hirtelen rájött volna, hogy Blue is ott van, hirtelen zavarba jött - aki… valami mással… fizetett…

A két csődör érezte, hogy vékony jégen járnak a beszélgetéssel, és egy jól láthatóan meg is látszhatott rajtuk, mert Blue hamar felnevetett.

- Tudod, hogy tudom, milyen voltál - nevetgélt a kanca kedvesére - Elvégre én is így kezdtem, nem?

Erre Banan csak a torkát tudta köszörülni.

- Te egy egészen más eset vagy.

- Ó, és miért? - kérdezett vissza Blue még mindig széles mosollyal.

Miközben Banan próbálta menteni a menthetőt, Ray nevetését visszafojtva figyelte a párost. Örült, hogy sikerült ezt a rövid beszélgetést kicsikarnia belőlük, főleg miután reggel olyan hidegen bántak vele.

Étkük hamar elfogyott, s a trió egyet értett abban, ideje pihenniük. Az első őrséget Ray vállalta, hogy a két szerelmes egymás mellett aludhasson el. Tudta, hogy ez csak apró örömnek számított, de az ő helyzetükben mindent kis öröm egy kincs volt. Pár percig még figyelte a két pónit, majd a tűznek hátat fordítva az utat kezdte kémlelni. A hőmérséklet hamar leesett a nap eltűnésével, s Ray magában már-már hiányolta hajójuk szűkös rakterét - ott legalább négy fal közt volt.

* * *

Az éjszaka eseménytelenül telt, s a kis csapat már kora reggel útnak indult. Blue eredetileg is ébren volt, hisz ő őrködött utoljára, Ray mint mindig, akkor is korán kelt, Banan pedig nem látta értelmét a sebeit nyalogatni, így mikor a nap első sugarai felébresztették, ébren is maradt. Blueval amolyan reggeli rituálévá vált, hogy reggelizés előtt közösen felmérték, az éjszaka során állapotuk jobb vagy rosszabb lett. Blue, aki Rayhez hasonlóan - az áramütésektől eltekintve - csak vágott sebeket szerzett, lassan de biztosan kezdett felépülni. Banan törött csontjai továbbra is nehézzé tettek mindent, amit a csődör csinált, de az meglepően gyorsan gyógyult.

A reggel és délelőtt java részét ismét meneteléssel töltötték, ámde ezúttal valamivel többet szóltak egymáshoz. Úgy nézett ki az esti beszélgetés hosszú távon megtörte a jeget, és felváltva szórakoztatták egymást különféle történetekkel. Ray mesélt arról, milyen volt tolvajként élni, Banan pedig kalandjairól, amiket átélt. Blue egy-két rövid sztori után inkább hallgatósággá váltott. Bármilyen jól ismerte is barátait, nem szívesen beszélt a múltjáról. Azok, mivel megértették kimondatlan kérését, nem is erőltették.

Még viszonylag korán volt, így nem találkoztak senkivel az úton. Ez egészen a délután közepéig így folytatódott, mikor is egy magasabb dombról egy nagyobb csapatot pillantottak meg. Legalább négyszer négy pónit, akik tömött sorokat alkotva, egymással tökéletes ütemben haladtak feléjük. Mindannyian nehéz, aranyozott páncélt viseltek, ami csak a gárdára volt jellemző. Azonban a határtól ilyen messze találkozni egy szakasszal meglehetősen különös volt. Persze egy háború alatt bármi előfordulhatott. Még az is egy lehetőség volt, hogy a csoport dezertált, vagy egyszerűen elveszett.

A három pegazus óvatosan, de nagy megkönnyebbüléssel közelítette meg a katonákat. Ha ezek ténylegesen a Királyi Gárda tagjai voltak, azzal egyszeriben véget ért volna a küldetésük. A kardot, s magukat is biztonságban tudhatták volna, már amennyire az egyáltalán lehetséges volt. A gárda messziről híres volt még az egyszerű sorkatonák képzettségéről is. Egy ekkora csoport majdnem megkérdőjelezhetetlenül eljuttathatta volna őket a fővárosba.

Mikor a két csapat kellő közelségbe ért egymáshoz, a katonák elegánsan megálltak, s a rangidős tiszt kilépett a sorból.

- Kik vagytok, és mit csináltok itt? - kérdezte a szürke bundájú egyszarvú.

Banan - akitől társai a választ várták - habozott. A gárda indította a küldetésre, de azt is megmondák neki, tartsa titokban a dolgot. Ha ez a raj nem tud róla, meglehet hogy nem hisznek neki. Nem mintha bármi módon igazolni tudta volna a dolgot. Ugyanakkor a titoktartás csak az alakváltók miatt volt, a kastélynál pedig kiderült, hogy azok már mindent tudtak róluk. Még egy röpke pillanatig mérlegelve az esélyeit, a csődör végül szóra nyitotta a száját.

- Küldetésen vagyunk a Királyi Gárda nevében. A fővárosból indultunk egy ereklye megszerzésére. Ezek a társaim. Még kettő volt induláskor, de őket elveszítettük.

Úgy tűnt, a másik póni erősen kételkedik szavai hitelességében, ami külsejüket tekintve nem volt túl meglepő, így Banan úgy gondolta addig üti a vasat amíg az meleg.

- A küldetés sikerrel járt, az ereklye a birtokunkban van - folytatta, közben egyik mellső patájával megveregetve az övéről csüngő kardot - A feladatunk most a lehető legnagyobb diszkréció mellett a fővárosba juttatni. Amennyiben nem megterhelő, kíséretet kérnénk a csapatából.

Az utolsó gondolatot Banan amolyan ütőkártyaként tette hozzá. Ha bármi mások lettek volna, mint akik - tolvajok, dezertőrök, egyszerű utazók - mi szükségük lett volna rá, hogy katonák vegyék körül őket? Nem beszélve arról, hogy egy ilyen kérés a Királyi Gárdától magában is sértésnek számíthatott.

- Van valami mód, hogy bizonyítsd a meséd, idegen? - kérdezte az unikornis, nyilvánvalóan kételkedve az elhangzottak hitelességében.

- Nincs - felelte Banan egyszerűen - Volt egy megbízói levelem, de túl sok mindenen mentünk át, így már nincs a birtokomban.

Beszéd közben saját, illetve társai kötései felé biccentett, hátha ezzel empátiát kelt a tisztben. Ha az érzett is valami hasonlót, nem mutatta ki. A szürke póni röviden füttyentett egyet, mire az első sorban maradt három földpóni körbevette őket.

- Nem tudom, hogy azok vagytok-e, akinek mondjátok magatokat. Egyelőre őrizetbe veszünk, és velünk tartotok míg máshogy nem döntök.

- Nem lehet! Nekünk el kell…! - kiáltotta Blue, de a tiszt egy pillanat alatt előtte termett, és minden további nélkül felpofozta.

A másodperc tört része alatt Banan már odébb is taszította az egyszarvút, aki merészelt hozzáérni szerelméhez, de két katona hamar - állapotára a legkevesebb tekintet nélkül - a földre kényszerítette.

- Jobban teszitek, ha csendben maradtok, míg azt nem mondom - mondta az egyszarvú szenvtelenül, közben a Blue ajkáról felbuggyanó vért figyelve -, különben jobban megbánjátok, mint szeretnétek. Most pedig adjátok át a fegyvereiteket.

Hogy a helyzet feszültségét ne tetézzék, Blue és Ray maguktól megváltak kardjaiktól, míg Banantól egyszerűen elkobozták a mágikus pengét, őt továbbra is a földön tartva - holott nyíltan lerítt róla, hogy erős fájdalom gyötri a kicsavart póztól.

- Legközelebb este állunk meg. Addigra javaslom legyetek sokkal kezesebbek - vetette oda nekik a tiszt, majd nemes egyszerűséggel toppantott egyet a földön, és a többi gárdistával együtt továbbindult.

Miután az egész csoport elhaladt mellettük, a két gárdista felrántotta Banant a földről, s taszítottak egyet rajta, ezzel jelezvén, hogy induljanak el. A három katona ezt követően az újdonsült foglyok mögött haladt, hogy azoknak véletlenül se jusson eszükbe meglógni - nem mintha azoknak bármi esélye lett volna erre.

* * *

Az erőltetett menet jelentősen durvább volt, mint a kíméletes galopp, amiben a barátok eddig haladtak. Emellett síri csendben kellett haladjanak a katonákkal együtt. Alig az indulás után, mikor Banan és Blue meg akarták kérdezni egymástól, a másikuk jól van-e, a mögöttük haladó pónik egyszerűen bokán rúgták őket. Szemmel láthatóan az sem feszélyezte őket, hogy egy kancát bántalmaznak. Banan elég felháborítónak találta a dolgot, de már elégszer volt dolga különféle katonai egységekkel, hogy tudja, sokan felsőbbrendűnek tartják magukat miután magukra öltik az egyenruhát. Mintha nekik minden szabad lenne.

Vélhetőleg Raynek is megvolt a maga tapasztalata a gárdistákkal, törvényen kívüli múltját tekintve. Banan nem tudta, a barátja valaha lebukott, vagy bármi más bajba került-e, de ebből a szempontból talán jobb is volt, hogy nem ismerték fel őket. Könnyedén kinézte volna a katonákból, hogy Ray kárán akarnak majd példát statuálni, ha megtudják eddig mivel kereste a kenyerét.

A két csődörhöz képest Blue egész máshogy reagált új helyzetükre. Míg azok ha dacosan is, de elfogadták a kényszerőrizetet, Blue nyílt undorral nézte az előtte haladókat. Máskor félénk, aggódó szemei most a harag, gyűlölet izzó lángjával égtek. Banan biztos volt benne, hogy Blue mérges az egyszarvúra, aki felpofozta, és aki miatt egyre távolabb kerülnek a céluktól, de nem értette, honnan jön ez a sok érzelem. A kanca sosem mesélte, még csak nem is említette, hogy valaha összetűzésbe került a törvénnyel. Talán felismerte az egyik katonát? Esetleg valamikor egy szakasz elszórakozott vele? A puszta gondolat is visszatszítónak tűnt, de még ha történetesen így is volt, a csődör nem sokat tehetett kedveséért.

Korábbi gondolatait félretéve a pegazus inkább azon kezdte törni a fejét, mihez kezdjen? A tiszt - akinek még a nevét sem tudta -, olybá tűnt nem hitt neki, vagy ha mégis, saját feladatát fontosabbnak tartotta, minthogy az utukra engedje őket. Banan elgondolkodott, milyen parancsokat kaphatott az unikornis, hogy ezen a tájékon masírozott egy ekkora szakasszal. A legkézenfekvőbb magyarázat az volt, hogy csak egy felderítő partiba botlottak. Ez a feltevés azonban több sebből is vérzett. Először is egy felderítő osztag sokkal kisebb lett volna, másodszor pedig nem gárdistákból állna. Ezen kívül túl messze voltak a határtól, hogy bármit is úgy megfigyeljenek, hogy időben jelezni tudják odahaza. Egy másik magyarázat az lehetett volna, ha a katonák egy csomagot kísérnek, legyen az kincs, takarmány, vagy egy személy. Azonban a katonák saját táskáikon kívül semmit sem hordtak maguknál. A valami persze lehetett olyan kicsi, hogy elférjen egy zsebben, de valahogy ez sem tűnt helyesnek.

A csődör képtelen volt eldönteni, hogy a csoport mégis mit csinálhatott ilyen messze az otthonuktól. Ismét eszébe jutott, hogy a gárdisták akár dezertőrök is lehetnek, de akkor mi értelme lett volna, hogy őket is magukkal rángassák? A dolog egyszerűen sehogy sem adódott össze. Akárhogy törte is a fejét, nem jutott megoldásra. Kis idő múlva belátta, hogy bármi okkal vannak is ott a katonák, az információ nem fog segíteni neki, hogy elszabaduljanak.

Mindenek előtt arra lett volna szüksége, hogy ismét beszélhessen a szakasz vezetőjével. Sajnos ez lehetetlennek tűnt, amíg az hajlandó nem lesz beszélni velük. Nem döcöghetett oda hozzá csak úgy, hogy: “Ejj barátom, hallgass csak ide!”. Az is probléma volt, hogy még ha újabb meghallgatást kapnak is, nem fog tudni újat mondani. A tiszt nyilvánvalóan nem hitt neki. Az egyetlen új információ amivel szolgálhatott, az a nevük volt. Vagy mégsem? Várjunk csak! El tudja mesélni az egész sztorit, hogy mi történt velük mióta elhagyta a fővárost. Ha elég hosszan és részletesen mesél, és ha Blue és Ray is kisegíti, talán még az egyszarvú számára is elég hihetőnek fog hangzani. Elvégre is nem tudja jobban elmondani az igazat mint ahogy az történt.

Ebbe a gondolatba kapaszkodva előreszegte a fejét, és felkészült, hogy estig meneteljen. Magában csak azt remélte, hogy az időjárás nem fordul rosszabbra, és hogy majd újra megpróbálhatja kimagyarázni magukat fogságukból.

* * *

Ahogy az este rájuk köszöntött, úgy tűnt a csődörnek mindkét reményében csalatkoznia kell. A tenger felől súlyos felhők érkeztek, mintha az egész világot sötétségbe akarnák borítani. A szél lecsendesedett, a levegő megtelt feszültséggel. Nagy viharra számíthattak. A fogadót, melyben a kis csapat megszállt még nem érték el, és Banan úgy érezte nem is fogja szóvá tenni. Ha a dolgok rosszul sülnek el, a viharban talán elszökhetnek. Csakhogy ahhoz, hogy a dolgok bárhogy is elsüljenek, előbb arra volt szükség, hogy az egyszarvú kihallgassa őket. Erre azonban nem került sor.

- Szakasz állj! - harsant fel a parancs.

Egy szívdobbanással később az egész alakzat megtorpant, s a baráti trió is nehezen kerülte el, hogy orra bukjanak, vagy az előtte állókba ütközzenek.

Gyorsan körültekintve Banan nem vett észre semmi okot, hogy miért pont ott álltak meg. Az út ugyanolyan kopár volt, s a környező fák is ugyanúgy magasodtak föléjük mint az előző, és vélhetőleg elkövetkező mérföldeken át. Hacsak az egyszarvúnak nem volt kivételes időérzéke, hogy ennyi felhőn át is meg tudta határozni az időt, csak hasra ütésre álltak meg. Akárhogy is, a pegazus majdnem toporogni kezdett izgalmában, hogy végre beszélhet a parancsnokkal, kapitánnyal, vagy bármi is volt a tiszt rangja.

Csakhogy úgy tűnt, az - legalábbis egyelőre -, nem kíván beszélni velük, s csak két sorkatonát küldött oda hozzájuk, akik nem túl kedvesen informálták őket, hogy itt fogják eltölteni az elkövetkező néhány órát, és jobban teszik ha kipihenik magukat. Azzal a két földpóni a csoporttól kissé távolabb vezette őket, majd egyszerűen figyelni kezdték őket. Az arcukról - már ami kilátszott a sisak alól - nem lehetett leolvasni semmilyen érzelmet, de még csak annak sem látszott semmi jele, hogy egy kicsit is elfáradtak volna. Még a lélegzetvételük is egyenletes volt. Szemlátomást az sem zavarta őket, ha a három pegazus kényelmetlenül érezheti magát a folyamatos megfigyelés alatt. Elvégre is a foglyaik voltak. Mikor Banan megkérdezte őket, beszélhetnek-e az egyszarvúval ismét, a két őr csak hallgatott.

Helyzetükbe beletörődve a csődör visszatért társaihoz, és elkezdték elfogyasztani maradék élelmüket. Szerencséjükre kijelölt helyük a fák alatt, egy nagyobb szikla tövében volt - nyilván, hogy nehezebben szökhessenek el -, így mikor elkezdett cseperegni az eső, ők alig vették észre. Hamarosan azonban ez a kis komfortjuk is oda lett. A nehéz felhők kiadták dühüket, s jéghideg zuhannyal áztatták a világot. A három pegazus, mint akkor a jeges erdőben, ismét egymáshoz bújt, hogy könnyebben átvészeljék a vihart.

A katonák, becsületükre szólva, egy szó nélkül állták a természet viszontagságait. Őreik is csak szobroztak tovább, ahogy a súlyos esőcseppek kopogtak a páncéljukon. Banan, volt katona és kalandor lévén már maga is elsőkézből tapasztalta, milyen az elemeknek ellenállva menetelni, vagy harcolni. Magában el kellett ismernie, a Királyi Gárda tagjai egytől-egyig tiszteletet érdemelnek. Eszébe jutott az is, mikor a Tramplevania hegyei közt azon a szeles szurdokon kellett átvágjanak, és majdnem mind odavesztek. Akkor igazi hősnek érezte magát, ahogy megmentette barátait.

Ezekkel a goldolatokkal övezve erősebben átkarolta Bluet, majd lehunyta a szemét, hogy pihenőjük maradékát valóban pihenéssel próbálja tölteni - már amennyire a zuhogó esőben erre esélye volt.

* * *

Nem igazán tudta eldönteni, mennyi ideig feküdt ott, csukott szemmel. Lehetett pár perc, vagy akár pár óra is. Mikor ismét felnyitotta szemeit, ismerős látvány fogadta. Olyan ismerős, hogy pontosan ugyan az. Az vihar - bár dühét már javarészt kiadta - még mindig tombolt, s a gárdisták rezzenéstelenül állták az esőt. Patái közt Blue is szemeit lehunyva hevert, míg Ray az éget nézte, és magában beszélt - legalábbis Banan észre vette, hogy barátjának mozognak az ajkai, imádkozni pedig még sosem látta Rayt. Sem barátját, sem szerelmét nem akarta megzavarni, így maga is mozdulatlan maradt. Egyedül önkéntelenül meglazult ölelését erősítette meg ismét a kanca körül.

Blue testének közelsége, annak melege és mozgása egyfajta biztonságérzettel töltötte meg a csődört. Még ha csak oly rövid ideje is ismerték egymást, sok mindenen átmentek együtt. Fagyos erdőkön és hegyeken vágtak át, gyakorlatilag elmenekültek egy ostrom alatt álló kastélyból, mindenféle felszerelés nélkül, sebesülten majdnem halálrafagytak, majd kihajóztak a tengerre, és legyűrtek egy kalózbandát. Hosszú, kemény út volt. Afféle ami után a póni inkább letelepszik, és értékeli azt, ami még van neki, esetleg családot alapít.

A folyamatos veszélyek közt még sosem gondolkodott el rajta, mihez akar majd kezdeni, ha vállalkozásuk véget ér. Tőlük függetlenül a háború még mindig dúlt, így sehol sem lehettek volna biztonságban. Talán ha a fővárost megvédik - vagy visszahódítják -, ott lakhatnak. Az újáépítéshez és javításhoz munkások kellenek, ő pedig beállhatott volna ácsnak, kovácsnak, netalán még mérnöknek is. Nehezen tudta elképzelni magát átlagos, helyhez kötött életet élni, de semmi szín alatt sem állt volna be katonának, és biztos volt benne, hogy ez a küldetés után nem is soroznák be. Sebesülései miatt az is elképzelhető volt, hogy amúgy sem felelne meg semmilyen posztba.

Azt sem tudta, Blue mihez akar majd kezdeni. Nem tudta, mik a kanca céljai az életben. Szerelme elégedettnek tűnt, hogy talált valakit magának. Banan azonban nem tudta, hogy Blue családot alapítana, még világot látna, esetleg tűzzel-vassal harcolni akarna az alakváltók ellen. Ezutóbbi nem tűnt valami valószínűnek, de a csődör ezt is kinézte volna tüzes kedveséből. Így belegondolva, Banan még abban sem volt biztos, Blue jártas-e valami másban, mint a kardforgatás. Jól tudta, hogy kedvese egy elzárt faluban, mágusok közt nőtt fel. Korábban talán inaskodott?

A gondolat mosolyt csalt az arcára. Elképzelte magát, ahogy falak meg házak tervrajzait építi, Blue pedig pennát és tintát, vagy forró teát visz neki. A meleg lakásban. Ahol biztonságban lesznek. És boldogak.

A lelki szemei előtt lejátszódó jelenet olyan boldog volt, már-már az tette szomorúvá, hogy olyan lehetetlennek tűnt. Akkor és ott, a fagyos esőben, a gárda őrizetében, egy vesztésre álló háború közepén nem látott rá sok reményt, hogy ez a jövő valaha eljön majd.

Mintha csak a valóságra, és önnön nyomorúságára akarná emlékeztetni őt, valahol parancs harsant az eső függönyén át:

- Indulunk!

A csődör, bár tompán hallotta a hangot, pontosan tudta, kihez tartozott. Patái közt Blue is felnyitotta a szemeit, és gyengén a csődörre mosolygott.

- Minden rendben lesz - mondta halkan, majd rövid csókot váltottak.

Őrzőik némán, szenvtelenül visszakísérték őket az alakzatba, és ismét útnak indultak.

* * *

Bluemoonnak minden porcikája fájt. Ennek tetejébe fázott, és patáig lucskos volt. Abban a pillanatban gyűlölte a világot. Már olyan közel voltak! Bejárták az fél kontinenst, átverekedték magukat egy hadseregnyi ellenségen, erre így állítják meg őket! Nevetséges, sőt, felháborító volt. A katonáknak segíteniük kellett volna rajtuk, nem hátráltatni őket! Hát nem tudták, milyen fontos küldetésben járnak?

Szemmel láthatóan nem. Még csak meg sem akarták hallgatni őket. Mintha eldöntötték volna róluk, hogy csavargók, és nem lehet megbízni a szavukban. Még patát is mertek emelni rá! A szája már nem fájt, és csak apró seb húzódott rajta - szinte elveszett a többi zúzódás közt -, de egy életre magába véste az egyszarvú arcát. Csak legyen rá alkalma, és bőségesen visszafizeti sérelmeit. A menetelés alatt többször is megfontolta, hogy kirántsa-e az előtte haladó gárdista kardját, majd hátbaszúrja vele, de tudta, hiábavaló lenne. Még ha sikerülne is a dolog, egy pillanat alatt legyűrnék, és talán meg is ölnék. Még ha hárman próbálkoznak is, nem látott sok esélyt a túlélésre. Még a legjobb körülmények közt is egy, ha szerencséje van két gárdistát tudna legyőzni. Most ráadásul egy varázshasználóval is el kéne bánnia, ami számára - mágia nélküli póniként - lehetetlen volt. A csatamágusok repertoárjában mindenféle bántó varázslatok voltak. Egy másodperc alatt megsülhetne vagy jégszilálkokká pattanhatna, esetleg élve kifordítanák. Látott már hasonló praktikákat, és nem akarta magán megtapasztalni. Valamit azonban muszáj volt tennie.

Egész éjjel haladtak a zuhogó esőben, majd egészen míg a fogadót el nem érték, csak meneteltek. Blue megkönnyebbülten felsóhajtott, mikor az egyszarvú megálljt parancsolt, de hamar kiderült, csak előre küldött két pónit, hogy mérjék fel, nem várja-e őket rajtaütés. Miután a fogadó az elmúlt két nap alatt nem változott rablótanyává, tovább is indultak. Blue igazán boldog lett volna, ha a folyamatosan szakadó eső alól bemehetnek a fogadó melegébe, de sajnos ezt a luxust nem kapta meg.

A kanca patái már sajogtak a folyamatos trappolástól, gyomra pedig hangosan korgott. Érthetetlen volt számára, a gárdisták hogyan bírják. Egy harcosnak akkor a legjobbak az esélyei, ha kipihent és jól táplált. De nagyon úgy tűnt, a tiszt utolsó leheletükig hajtani akarja alárendeltjeit. Vajon ha így támadják meg őket, képesek lesznek visszaverni támadóikat? Nem egyszer látott menet közben az út szélén, vagy bokrok közt várakozó pónikat, akik bizonyára nem akartak összetűzésbe kerülni a katonákkal. Mi van, ha azok banditák vagy alakváltók felderítői voltak, és az éjszaka beálltával rájuk támadnak? Meztelennek érezte magát a kardja nélkül. Meztelennek, és tehetetlennek.

Ahogy a nap egyre hosszabbra nyúlt, érzései csak erősödtek benne. Végül, mikor már nem bírta tovább, elkezdett lassan, centiről-centire Banan felé húzódni. Nem akarta felhívni magára a katonák figyelmét, így nem fordult a csődör felé, mikor végül hozzászólt:

- Ha ma sem beszélnek velünk, odamegyek az egyszarvúhoz - próbált olyan tömör lenni, amennyire csak tudott.

Fejét továbbra is előre szegezve, csak szeme sarkából pillantott kedvese felé. Az először szemöldökét ráncolta, de végül bólintott.

- Én is - felelte olyan halkan, hogy Blue alig értette a szavakat az esőben.

Ezt követően a kanca eltávolodott a csődörtől, és csendben folytatták útjukat. Blue örült, hogy végre tehetnek majd valamit. Tudatában volt, hogy a dolgok nagyon balul is elsülhetnek, de muszáj volt megpróbálniuk. Még ha nem is hisznek nekik, talán azt elérhetik, hogy ne ilyen kutyául bánjanak velük. A szünet nélküli erőltetett menet, rövid pihenők és kevés étel egész biztos nem tesz jót Banan törött csontjainak, Blue pedig nagyon aggódott szerelméért.

A csődör ugyan próbálta rejtegetni, főleg, hogy őt megnyugtassa, de egyértelmű volt, hogy fájdalmai vannak. Blue azt is csodálta, hogy a csődör még tudja tartani az iramot, vagy egyáltalán járni. Annak is már bőven ideje lett volna, hogy kötést cseréljenek rajta, és kitisztítsák a sebeit, ha azok begennyeztek. Blue tudta, hogy Banan haragudna rá, ha erre is hivatkozna, mikor a tiszttel beszélnek. Néha lehetetlen volt kiigazodni rajta, hogy a csődör mit tart tiszteletsértésnek. Azzal nem volt baja, hogy hazudjanak egy halott barátjukról egy élő barátjuknak, de ha valaki szóba hozta, hogy képtelen valamire, vagy gyengeségei vannak, kis híján vérre ment érte.

Ahogy Rinka az eszébe jutott, megengedett egy pillantást Ray felé. Az, ahogy eddig is, a földet bámulva, minél kevesebb tekintetet magára vonva haladt előre. Nem mintha a katonák - őreiktől eltekintve - egyszer is rájuk pazarolták volna az idejüket. A korábbiaktól eltekintve Blue már nem tagadhatta le maga előtt, Ray hogyléte is fontos volt számára. Nem érzett iránta mást, mint bajtársiasságot. Talán barátságot is. Bárhogy is volt, sajnálta őt, hogy elvesztette Diát, és hogy hazudnia kell neki Rinkáról. Vagy... tényleg muszáj volt? Banan nem akarta, hogy Ray megtudja az igazat, de ő maga butaságnak, igazságtalanságnak vélte. Nem akart ellenszegülni szerelmének, de tudta, előbb-utóbb el fogja mondani Raynek az igazat, akár Banannal, akár nélküle. Csakhogy ahhoz, hogy erre egyáltalán esélye legyen, előbb meg kellett szabadulniuk a gárdistáktól.

Halkan sóhajtott egyet, majd még vetett egy-egy pillantást két szenvedő társa felé. Igen, egész biztos kellett tennie valamit, mindannyiuk érdekében.

* * *

A vihar egyszerűen nem akart abbamaradni. Néha elgyengült, néha felerősödött, de egy percre sem állt le. Egész álló nap esett. Az egész világ szürke volt. Banan biztos volt benne, hogy ha legközelebb élénk színeket lát, azt fogja hinni álmodik. Igazándiból nem is állt messze tőle, hogy járás közben elaludjon. Fáradt volt, az egész teste sajgott, az eső pedig a maradék erőt is kiszívta csontjaiból. Immáron botladozva haladt a sáros úton, és többször is majdnem hasra esett. Küzdenie kellett, hogy egyik lábát a másik elé emelje.

A katonák azonban tökéletes ütemben haladtak előre. Még csak lassulni sem látszott a tempójuk. Banan mágiát sejtett a dolog mögött. Lehetetlen volt, hogy a gárdisták, legyenek bármilyen kemény fából faragva, így tudjanak menetelni. Még a legedzettebb veteránok sem tudnának pontos ütemet tartani ekkora sárban. Talán az unikornis megáldotta őket, és azért álltak meg a semmi közepén, hogy újra rájuk olvassa az áldást? Elképzelhető volt, és őszintén szólva Banan irigyelte őket miatta. Azonban ez megkérdőjelezte, hogy tényleg megállnak-e este. Ha a katonáknak nem volt szükség megállóra, csak mikor a varázs felbomlik, lehet, hogy napokig menetelnek majd. Erősen remélte, hogy erre nem kerül sor.

Főleg, hogy Blue elkezdett szervezkedni. Igazat adott kedvesének abban, hogy ideje volt tenniük valamit, de nem örült, hogy a kanca magát is veszélybe akarja sodorni. Persze ezt nem tehette szóvá, így kelletlenül belement a dologba. Nem ez volt az első, hogy Blue ellent mondott neki, és nem is volt olyan nagy ügy, de ha egyszer alkalma adódik rá, el fog beszélgetni Blueval arról, hogy ki is hordja a nadrágot a kapcsolatukban.

Néhány órával később, mikor Banan már kezdte azt fontolgatni, meglátja mit szólnak hozzá ha elterül a földön, a csoport megállt. Már késő este volt, de valami derengés látszott valahol előrébb. Banan nem látta jól az előtte állóktól, de biztosra vette, hogy elérték a városkát, ahol kikötöttek. Ami távolságot eredetileg három nap alatt tettek meg, a katonákkal szinte egy nap alatt letrappolták. Hála az égnek a városban talán betérnek egy fogadóba, vagy legalább egy kocsmába. Mindenek előtt azonban esélyt kaptak rá, hogy beszéljenek fogva tartójukkal.

Valami azonban nem látszott rendjén. A rossz látási viszonyok között Banan nehezen vette ki, de a derengés mintha mozgolódott volna. És nem úgy, mint egy város fényei. Sokkal inkább mint egy tábortűzé. Ráadásul zöldes árnyalatú volt.

A csődör vére egy pillanat alatt megfagyott az ereiben. Nem, biztos csak rosszul látta. Nem merte elhinni amire gondol. Nem lehet, hogy az alakváltók ezt a falut is leégették. Minden fáradtság elpárolgott a testéből, az esőt sem érezte már. Teljesen úrrá lett rajta a csüggedtség és kétségbeesés. Nem elég, hogy ellenségeik ismét számtalan életet vettek el, vélhetőleg még a környéken voltak, és bármelyik pillanatban rájuk támadhattak. Ahogy érezte magát, biztosra vette, hogy az első csenevész lény végezne vele.

Pár pillanattal később társai is rájöttek, miért álltak meg, és szinte kórusban felkiáltottak. Ray inkább meglepetten, Blue azonban egyszerűen dühösen.

- Gyere, figyelmeztetnünk kell azt a barmot mielőtt késő! - azzal kilökte Banant az alakzatból, és maga is utána lépett.

* * *

A gárdisták napokig stabil alakzata egy pillanat alatt káosszá változott.

Blue lökésére Banan egy hangos cuppanással a fenekére esett a sárban. A katonák rögvest rajta voltak, de a sártenger, amivé az út az elmúlt napok során változott, kifogott rajtuk. Nehéz páncéluk súlya elhúzta őket, s hamar az egység fele a földön fetrengett. Mint egy élő dominó minta, sorra buktak orra egymáson. Maradékuk egyszerre igyekezett azon, hogy Bluet és Rayt is a földre kényszerítsék, illetve, hogy talpon maradjanak.

Ray, barátai tervéről mit sem tudva engedte, hogy lefogják. Vele szemben Blue nagy ívben kitért az őt elkapni próbáló pónikon, és az egyszarvú felé kiabált:

- Ez alakváltók műve! Nem vagyunk biztonságban!

Az a legcsekélyebb jelét sem adta, hogy hallaná a kancát, vagy ha igen, hát füle botját sem mozdította. Csak állt és nézte a lángokat.

Blue csakhamar odaért hozzá, és nemes egyszerűséggel a tiszt képébe ordított.

- Nem hallasz te marha?! - kiáltotta Blue, ám csakhamar torkán akadt a szó - Mindjárt…!

De próbálkozhatott akárhogy akart, nem tudott megszólalni. Sőt, pár méteres körben minden hang elhallgatott. Az eső szüntelen kopogása, a mozgolódó gárdisták kiáltozása és páncéljuk zörgése, néma lett a világ. Néma, és mozdulatlan, ahogy Banan hamar rájött. A körötte zajló felfordulás egyszer csak megszakadt. Mintha egy viasz múzeumba csöppent volna. Az egymásba gabalyodott pónik olyan mereven, olyan csendesen bámulták, mintha egy pillanat alatt bábukra cserélték volna őket. Még a vízcseppek is lógva maradtak a levegőben.

Aztán hirtelen valami megmozdult. Méghozzá a tiszt. Lassan szembe fordult Blueval, ezzel jó rálátást adva a szarva körül táncoló fényekre. A mágikus izzás mély, elemi volt. Eleinte kék, majd meg-megrezzenve zöldes színben játszott. Hamar ugyanazt a bántó, beteges zöldet vette fel mint a várost felemésztő lángok.

- Ejnye, én lennék marha? - kuncogott magában.

A hangja teljesen más volt, mint első találkozásukkor. Sokkal vékonyabb, rovarszerűbb. Mintha csak egy tücsök ciripelte volna.

- Én legalább nem adtam fel magam az ellenségeimnek - nevetett az alakváltó tovább.

- Kétszer! - tette hozzá egy másik, hasonló hang.

A csődör nem látta a második hang forrását, ugyanis mögüle szólt, ahol eddig a katonák kavarogtak. A két vékony hang együttes nevetésben tört ki, majd egyre több és több csatlakozott hozzájuk. A gárdisták, akik eddig a levegőbe fagyva álltak, egyszeriben ismét mozgatni kezdték végtagjaikat. Alig egy pár póni maradt a helyén ahogy volt.

A katonák egyesével-kettesével feltápászködtak a földről, és körbevették a két pónit. Ray szerencsétlen módon két lefagyva maradt gárdista alá szorult.

- Messze kell még mennünk - folytatta a tiszt valamivel komorabban - jobban örültem volna, ha a saját lábaitokon jöttök. Na persze nekem így is jó. Kötözzétek meg őket!

A parancs kiadtával ismét a falu felé fordult. Két-két alakváltó lépett a trió minden tagjához, majd vastag köteleket vettek elő oldaltáskáikból. Banant - aki éppen elterült a varázs elsülésének pillanatában - könnyedén megkötözték, még úgy is, hogy végtagjai nem mozdultak. Rayyel valamivel nehezebb dolguk volt, a rajta fekvő másik két katona miatt, így egyszerűen odébb lökték azokat. Blueval azonban, aki négy patán állt, sehogy sem boldogultak.

- Nem megy amíg így van - kiáltotta az egyik alakváltó felettese felé.

Amaz nem felelt szóval, de egy pillanattal később ismét mozogni kezdett a világ. Az esőcseppek a légbe fagyott pónikkal együtt lehulltak, Banan pedig végre teljesen elterült a sárban. A kötelek miatt teljesen tehetetlen volt.

Blue azonban, amint lábai engedték, nekiugrott az előtte állóknak. Azok úgy néztet ki nem számítottak rá, hogy a kanca feléjük fog majd mozdulni. Más körülmények közt Blue, a maga csekély súlyával egyszerűen lepattant volna a két gárdistáról, a sáros talajon azonban sikerült kibillentenie őket. A teljesség kedvéért még jól a képükbe is rúgott.

A két póni még el sem terült teljesen, Blue máris továbblendült. Ellenfelei közt cikázva el-eltűnt Banan szemei elől. A csődör szeretett volna kedvese segítségére sietni, de a két alakváltó aki lekötötte nem akarta elereszteni. Próbált kiszabadulni fogságából, de csak azt érte el, hogy csupa sár lett. Túl gyenge és fáradt volt, hogy kihívást jelentsen a mágiával felerősített alakváltók számára.

Blue is több másodperce eltűnt a szeme elől, így teljesen kétségbe volt esve. Nem hallott mást mint az eső zúgását és az alakváltók kiabálását. Majd hamarosan hüvelyükből előcsúszó kardokat.

Vicsorogva, fetrengve próbált kiszabadulni, de semmivel sem jutott előbbre. Aztán, egyik pillanatról a másikra, az alakváltók súlya eltűnt róla. Az alkalmat kihasználva hasra fordult, és meglepve tapasztalta, hogy két fekete, és egy narancs színű test hevert mellette a földön. Ray valahogy elszabadult, és nekivetődött a katonáknak, akik erre feladták az álcájukat. Csoffadt fekete, szelvényekből álló testük szinte eltűnt a nehéz páncélban, amit hordtak.

Azonban nem bámészkodhatott sokat, körötte tovább zajlott a csata. Valahol egy halom páncélzott alakon - álcázott és rovarszerű alakváltókon - túl Blue még mindig élet-halál harcot vívott. Úgy nézett ki, a kanca szerzett magának egy kardot, és próbálta elvonni ellenségei figyelmét, míg barátai összeszedik magukat. Mivel megkötözve nem tudott segíteni Bluenak, Banan Ray felé fordult.

A csődör éppen akkor tápászkodott fel. Ekkor vette csak észre, hogy eltűntek bajtársa testéről a kötések. Az még taszajtott egyet a két alakváltón, akiket az előbb küldött a földre, majd odafutott Bananhoz.

- Nem tudnak ezek kötözni. Gyorsan, Bluehoz! - kiáltotta, közben kioldozva Banan köteleit.

Annak nem kellett kétszer mondani. Amint megérezte, hogy kiszabadult, felpattant a földről, és Rayyel együtt nekirohant a Bluet körbevevő alakváltóknak.

Kettejük súlya egy ágyúgolyó találatával is felért volna. A harcolók sorfala ketté vált - többen ismét elcsúsztak a sárban - és Banan végre rálátást nyert szerelmére. Az sörénytől-patáig mocskos volt. Felváltva borította sár, vér, és zöldes nyálka. Mellső patáiban egy-egy kardot fogott, melyek közül egyet azonnal a csődör felé dobott, mikor az odaért hozzá.

Banan hálásan elkapta a rúnavésetes kardot, és odaperdült kedvese mellé. Ray is - ugyan még mindig fegyvertelenül - áttört az alakváltók falán, és csatlakozott barátaihoz. Még mindig hátrányban voltak, de úgy nézett ki, talán élve megúszhatják a dolgot.

Mintha csak feléleldő reményeiket akarná eltiporni, zöldes fény villant ellenfeleik mögött.

* * *

Ahogy pár perce, ismét minden zaj elült, és a három pegazus mozdulatlanná dermedt. Velük együtt az összes alakváltó is belefagyott az időbe, de ők hamar visszanyerték szabadságukat. Csakhogy nem közeledtek korábbi foglyaikhoz, inkább biztos távolból méregették őket. Az egyetlen hang, amit hallani lehetett, egy halálos sebet kapott alakváltó szánalmas ciripelése volt.

- Azt hittem ennél jobban kiképeztek titeket! - szólalt meg ismét a tiszt - Tizen vagytok három ellen.

A rágalmazó megjegyzésre az összes, magát már felfedett alakváltó dühösen sziszegni kezdett. A hat maradék, akik valami okból kifolyólag megtartották gárdista alakjukat, csak mérgesen bámult.

- A Canterloti Elit! A Királyi Gárda! - folytatta az egyszarvú, közben a trióhoz lépve - Hah! Három csavargóval sem bírtok el!

Banan féktelen dühöt érzett magában, ahogy a másik póni elé állt. Az a mocsok az elejétől fogva kijátszotta őket. Átverte őket, és addig akarta őket futtatni, míg össze nem esnek. Le akarta őket gyengíteni, hogy ne jelentsenek veszélyt. Ráadásul késleltette őket, és miatta újabb százak, talán ezrek haltak meg. Ha képes lett volna mozgatni az izmait, nyílt undor, tiszta gyűlölet ült volna ki az arcára. Talán tekintetéből, de az alakváltó észre vette Banan érzéseit.

- Rájöttél, hm? - kérdezte kaján vigyorral - Igen, jó nagy barmok vagytok. Folyamatosan menekültök előlünk, de most megvagytok. Sőt, ti adtátok fel magatokat!

A csődört immáron vak, fehéren izzó düh tüzelte. Hogy meri?! Hogy mer így beszélni róluk, azok után amin átmentek?! Legszívesebben szíven szúrta volna az alakváltót. Megölte, nem, helyben lemészárolta volna. Érezte, hogy izmai remegnek ahogy próbálja mozgásra bírni őket. Karja meg-megrendült, de képtelen volt megmozdulni.

- Nyertünk! - röhögött tovább a tiszt - Végre nincs többé Canterlot! Miénk a fegyver is! És miénk lesztek ti is! Miénk…

Ahogy korábban Blue, most az alakváltó torkán akadt a szó. Banan kardja egy pillanat alatt előreszúrt, és ha az egy lélegzetvétellel is lassabb, átszúrja a koponyáját. Így azonban épp csak szarvát érte el, és éktelen csikorgással mély hornyot hagyott rajta.

A következő pillanat még nagyobb káoszt hozott. Egy másodperc alatt annyi minden történt, Banan képtelen volt felfogni. Egyszerre minden izma pattanásig feszült, majd a lendület előre húzta. A két oldalán az alakváltók minden előjel nélkül egymásnak estek. Azok, akik eddig nem változtak át, hirtelen halomra mészárolták rovar társaikat. Blue és Ray is visszanyerték szabadságukat. Blue rögvest kedvese után kapott, Ray viszont csak döbbenten nézte az események alakulását. Majd, a pillanat végeztével vakító zöld fénycsóva csapott ki az egyszarvú szarvából, és hamar minden testnyílásából.

A benne élő mágia elkezdett kiszivágorni a testéből, az pedig úgy összesorvadt, mint egy meztelen csiga amit lesóznak. Közben ő is levedlette unikornis alakját, és a maga természetes rovarszerű valójában agonizált.

Néhány további pillanattal később az egész jelenet véget ért. Banan elterült, az eső lehullott, és az összes alakváltó elpusztult.

* * *

- Jól vagy? - kérdezte Blue aggódva, a körülötte lezajló dolgokra ügyet sem vetve.

- Megvagyok - felelte a csődör -, de mi történt?

Ugyan a földről, de kardját továbbra is védekezőn emelte a megmaradt alakváltók irányába. Csakhogy azok szótlan tántorogni és tátogni, vagy éppenséggel hangosan sírni és ujjongani kezdtek. Egyikük néhány zavarodott pillanattal később odalépett a szerelmespárhoz.

- Köszönjük! - kiáltotta, mintha valami istenséghez fohászkodna - Köszönjük!

Banan szótlanul, óvatosan figyelte a másik pónit, fegyverét továbbra sem engedte le.

- Az alakváltók megbűvöltek minket - kezdte magyarázni a gárdista - Kihasználtak minket. Láttuk amit csinálunk, de nem tudtunk… Nem tudtunk tenni ellene. De most felszabadítottatok! Köszönjük!

Kardját továbbra is maga elé tartva, Banan körbepillantott. A többi menekült immáron a sárba roskadva élvezte az esőt és elmélázva emelgette a végtagjait. Néhányan azonban összeroskadva zokogtak. Az összes alakváltó halottnak tűnt, testeik felismerhetetlen roncsokká lettek szabdalva. Tekintete végül visszatért a hálálkodó gárdistához.

- Mikor történt ez? - kérdezte gyanakodva.

Valami olyasmi válaszra számított, hogy pár hete, esetleg egy hónapja. Őszintén szólva alig hitt a másik póni szavaiban, könnyen el tudta képzelni, hogy ez egy újabb trükk - az alakváltók korábban is könnyű szívvel áldozták fel egymást. A válasz azonban az egész testét elzsibbasztotta.

- Évekkel ezelőtt - csóválta a fejét a földpóni - Hosszú, hosszú évekkel ezelőtt - itt szünetet tartott, mintha nem tudná hogy megfogalmazni a szavait - Nekem… családom van… Amit nem én választottam. Hanem ők… Én… Úgy csináltak velem, mintha szeretnék. Rávettek, hogy… - zihálni kezdett, szavai egybefolytak.

De Banan már úgysem hallgatta. Sóbálvánnyá változott. Évekkel ezelőtt még! Dehát! A háború előtt! Az lehetetlen volt! Hogy a Királyi Gárda tagjai közt ennyi alakváltó éljen! Hogy Canterlotban...! Ott éltek köztük, és ők nem is tudták!

Ismét megemelte a kardját, és odaillesztette a póni torkához. A póniéhoz, aki áruló lehetett. A pegazuséhoz, aki talán csak kém volt. A kancáéhoz, akiről talán csak azt hitte, hogy szereti.

Bármire készen, Blue torkának szegezte a kardját.

II. Fejezet

- Te meg mit… - hebegte Bluemoon.

- Halgass!